A színjátékos életei - A főszerepben: Őze Lajos

2016-10-14 20:17:19-kor,Híres dadogók kategóriában

Részlet Valachi Anna könyvéből...

Eredetileg négyen voltunk testvérek. De vert minket a sors: egy gyógyíthatatlannak tűnő, megállíthatatlan bélhurut elpusztította három hónapos korában két testvéremet. Egy húgom maradt életben.
Anyám elmesélte, hogy három hónapos csecsemőként én is megkaptam ezt a betegséget. Olyan sovány voltam, hogy csaknem szétszakadt a csontjaimra feszülő bőr. Egyik este az orvos azt mondta anyámnak: "Őze néni, nem tudok rajta segíteni, reggelre elpusztul." Anyám, nem tudván mit tenni, kötött. Én meg hallgattam, hallgattam. Reggel pedig, amikor elvileg meg kellett volna halnom, elkezdtem ordítani, mint a sakál. Akkor anyám teljesen ösztönösen megszoptatott. És ez az életadó anyai táplálék - amely addig egy nagyon gyors anyagcsere révén a bevétel időpontjában el is távozott - egyszer csak megmaradt bennem. S ettől kezdve elkezdtem hízni és nőni.

A halálos kórtól megmenekült, úgyszólván kétszer született Őze Lajos kisgyermekkor élményei - amelyek egyéniségét eredendően kiformálták - ismeretlenek előttünk. Csak annyit tudhatunk ezekről az Atlantiszként múltba süllyedt első esztendőkről, amennyit az önmagáról kezdetben nem szívesen nyilatkozó színész élete utolsó éveiben mégiscsak elárult.
Szülei életét a kényszerű mozgalmasság, a körülményeknek való örökös kiszolgáltatottság jellemezte. De szívósan tűrték sorsukat, mindig fölébe kerekedve a nehézségeknek.

Alkalmi munkás volt az apám. Mindenhez értett. Dobálta a világ ide-oda. Hentesként kezdte, s uránbányászként fejezte be az életét. Anyám szakácsnő volt az állami gazdaságban, majd házi gyermeknevelő, háztartásbeli - szóval minden a világon.

Édesapja ellentmondásos érzelmeket váltott ki a családi harmóniára hiába vágyódó gyermekből, később pedig a követhető férfiszerep mintáját kereső fiatalemberből. Idősebb Őze Lajos ugyanis nyughatatlan ember volt, nem tűrte a családi kötöttséget. Számos munkahelyet végigpróbált, de sehol nem tudott gyökeret verni.

Másfél éves lehettem, amikor először elváltak a szüleim. Én anyámnál maradtam. Kenyér után kellett néznie, de Szentesen nem tudott elhelyezkedni. Budapesten cselédeskedett. Később újra hazakerültünk Szentesre, mivel apám "megtért", és a "szent családi béke" rövid időre ismét helyreállt. Tízéves lehetettem, amikor a kisebb-nagyobb perpatvarok, családi viszálykodások újrakezdődtek, az apám által mind sűrűbben elfogyasztott szesz mennyiségétől függően. A vége természetesen válás lett, immár másodszor. Anyámnak újra kenyér után kellett néznie.

Sokszor írták rólam, hogy végleteket keresem. Ezt természetesnek tartom. Egész egyéni életemet, környezetemet is a végletek jellemezték. Íme, egy családi példa: apám úgy tudott jó estét köszönni, hogy a lélegzetünk is elállt tőle. Ó, ha ezt tudnám játszani egyszer! A köszönését, a tekintetét, az indulatait. Ahogy megállt, és vártunk - mi lesz tovább? Majd kiderült, hogy semmi, csak egy kis bosszúság érte. Ha vígjátékot játszom, mindig eszembe jut ez a dermesztő pillanat.

A családfőnek közvetve és közvetlenül is szerepe lehetett abban, hogy fia emlékeiben nem tündöklő, nosztalgikusan hívogató időszigetként, hanem komor, elfelejtendő, szenvedésteli börtönvilágként állandósult a gyermekkor. Az apa nehéz természetes, kiszámíthatatlansága, időnként eltűnései, felbukkanásai miatt az anyának megélhetési forrás, állás után kellet néznie, mások gondjaira bízva kisfiát. Távollétében érte a gyermeket az a - jövőjét is beárnyékoló - traumatikus élmény, amely miatt súlyosan dadogni kezdett.

Egy bizonyos családi vita során megszakadt az úgynevezett életközösség apámmal, és én egy nevelőanyához kerültem, aki apámat is nevelte. Állítólag nem voltam hajlandó az éjjel edényre ráülni, ezért a nevelőanyám verte a hátamat. Akkor kezdődött nálam, sokkos idegalapon, a dadogás.

A brutális szobatisztaságra szoktatási "módszer" következtében fellépő kínzó dadogás a kis Őze Lajos egész gyermekkorát megkeserítette. Társai kiközösítették, s már-már szellemi fogyatékosként kezelték.

Azt hiszem, hogy rokkantnak születek, akkor sem gúnyolnak ennyit úgynevezett embertársaim, mint így, hogy dadogtam. A vakot ugyanis átvezetik az utcán, a bénán is segítenek, de a dadogóst, mindenki csak kiröhögi. Nahát, én ezt fogtam ki. Sem játszótársaim, sem barátaim nem voltak. Ha ugyanis befogadtak, nagyon megnehezítettem a játékot azzal, hogy nehezen voltam képes kinyögni a mondanivalómat. Ezért aztán - ha netán mégis befogadtak - kiröhögtek, majd elzavartak, vagy csak egyszerűen vertek, vertek...

A tartós megaláztatás előbb-utóbb lázadást szít a szenvedőben: beleoltja a revans vágyát, a bizonyítás kényszerét. A kisfiúban mind több keserű indulat gyülemlett fel.

Kizárt mindenki - minden baráti társaság, a fiúk, a lányok - minden játékból. Gúny tárgya voltam reggeltől estig, s ez rettenetes idegérzékenységet okozott nálam. Bármilyen jó szándékú is egy anya, nagyszülő vagy bárki egy idő után a szemükben az ilyen gyerek nyomorék. Megvan mindkét lába, csak éppen a legnagyobb baja van: nem tud beszélni. Ők is kezdtek engem majdnem nem szeretni.

Talán egy kis természet adta testvérféltékenység is belejátszott abba, hogy a szeretetsóvár fiú a családban is kirekesztettnek érezte magát. Hétéves korában ugyanis húga született. Noha a korkülönbség elég jelentős volt ahhoz, hogy az okos, iskolaérett - de fogyatékosságérzése miatt roppant gátlásos - fivér ne ősellenségként fogadja a kis jövevényt, bizonyára megszenvedte, hogy édesanyja átmenetileg az újszülöttre pazarolja gyöngédségét.

Messze van még az az idő, amikor ez a némaságra kárhoztatva cseperedő gyermek felnőttként is felülvizsgálja és a világ el tárja eszmélkedése emlékeit. Egyelőre a reá mért sors kikerülhetetlenségének tudatában éli s szenvedi végig a gyermekkorát, hiszen még kedvteléseit is a kényszer szülte magány jelölte ki számára.

Mániám volt a horgászat, magam tákolta bottal: egy madzagon volt a horog meg egy parafadugó. A Zsoldostelep agyagbányájába jártam ki, annak a vizében voltak pontyok. Ha fogtam halat, ebédeltünk. Ha nem, akkor kimentünk anyámmal az országútra, megráztuk a fát, és az eper lehullott egy alá tartott pokrócra - ezt hazavittük és megebédeltünk.. Persze, ez nem volt mindennapos;attól függött, hogy hónap eleje vagy vége volt. Apám után ugyanis kaptunk a városházától valamifajta kegydíjszerű juttatást, de hát az árak akkor is csak emelkedtek, s bizony voltak napok, amikor az epret kellett lerázni a fáról... Szóval a gyermekkor - ahogy így felnőttfejjel visszaemlékszem - rettenetes volt. És mégis, valahogy azóta is innen merítek, mert ezek az évek valami megmagyarázhatatlan dolgot hoztak ki belőlem.

Az a bizonyos megmagyarázhatatlan dolog, amely Őze Lajos számára sorsfordító jelentőségű s élethosszig kamatozó adottság volt: a lázadás mersze és képessége. Nem hősies virtus, hanem feneketlen elkeseredés, a "csak azért is megmutatom" indulata szüli a lehetetlent nem ismerő vállalkozókedvet. Bizonyára a "hely szelleme", a viharsarki kollektív mentalitás is nyomot hagyott a táj szülöttjén. A "sivatagi gyermekkor", amely "nappal forró, éjjel meg fagyos", szélsőséges, de szívós, nagyot akaró és bíró, tehetséges emberré formálta azt, akit nem nyomasztott, inkább fölszabadított, képzelőkedvvel telített a látszólagos egyformaság.

Itt a élet mindenkori meghatározója a klíma és a talaj volt. A fölművelő emberrel szemben a természet kegyetlen igényeket támasztott. Éppen ezért ezen a tájon, az Alföldön másfajta embertípus nevelődött, mint, mondjuk, a Dunántúlon, ahol minden falu más.

A kisiskolás Őze Lajos mindezt még nem tudta, legfeljebb érezte. Számára akkor megbélyegzettsége okozta a legelviselhetetlenebb egyformaságot. Nap, mint nap éreznie kellett kiközösítettségét. Az orvos, akihez kétségbeesett édesanyja elcipelte, azzal vigasztalta: huszonegy éves korára "kinövi" a fiú a beszédhibát; mintha csak múló rendellenességről, prepubertáskori zavarról lett volna szó. A végeláthatatlan hétköznapok - különösen az iskolában töltött órák - azonban kínos lassúsággal vánszorogtak. Kilátástalannak tűnt a várakozás.

Szerencsére volt egy nagyszerű tanárom. Amikor bemutatkozott nekünk, kölyköknek, föltett egy szódásüveg vastagságú szemüveget, s csak úgy tudta elolvasni az osztálynaplóban a neveket, hogy beleütötte az orrát a lapba. Nem tudom, hány dioptriás lehetett az a szemüveg, de ő még azzal sem látott. Szóval ő vak volt, én meg dadogós. Így hozott össze a sors Arató Istvánnal... Én sohasem tudtam elmondani, amit tudok. Tudniillik a mi harminckét fős osztályunkban, ahol mindenkit feleltetni kelet, Őze Lajosra sem volt több idő tíz-tizenöt percnél. Én pedig negyed óra után is legfeljebb csak a bevezetőn voltam túl. A többi tanár gyakran azt mondta: Köszönöm fiam, kapsz egy kettest! - és leültetett. Arató István volt az egyetlen tanárom ebben az időben, aki azt mondta a többieknek, amikor felszólított: "Csendet kérek, kérem! Most Őze Lajos feleltetem." Akkor én negyvenöt percig dadogtam, és ő tudta, hogy tudom az anyagot.

Amint megtanulta a betűvetést, egyetlen szenvedélye az olvasás lett. A könyvek elfeledtették vele nyomorult helyzetét, s a képzelet teremtette szabadság kibírhatóbbá tette számára a megalázó helyzetekben bővelkedő valóságot. Az olthatatlan tudásszomj már a kiszabott sors elleni lázadás első megnyilvánulása volt.

Otthon volt egy kis zuglim, ahol jól meg tudtam lenni egymagam, nem volt zaj, nem volt baj, semmi és senki nem zavart. Ott elbújtam. Míg a többiek kint fogócskáztak és lómadzagoztak, nekem nem maradt már, mint a könyv, az újság, minden, ami betű volt. Elkezdtem olvasni szép lassan, halkan szinte magamban - és akkor a görcs lassan felengedett bennem. Feloldódtam. Olvastam a Verne-összest, Jack Londont, no és a Viharsarok című újságot.

Nem volt passzív szenvedő. Mély nyomokat hagytak benne az iskolai kudarcok, a nyilvános megszégyenülések. Hihetetlen indulatokat fojtott magába egy-egy vállveregető leültetés után, amikor - bárhogy is szeretett volna elmondani, mi mindent tud - szánalmas erőlködéssé torzult igyekezete. Felnőttként sem bocsátott meg környezetének az együttérzés, a tapintat hiánya miatt. Még halála előtt egy évvel is felemlegette régi sérelmeit: "Gyermekkorom óta emberkerülő vagyok, mert azt hiszem, hogy az emberek tehetnek róla, hogy kerülöm őket. Nem voltak sokan segítségemre abban a nagyon érzékeny korban, amikor gyerek voltam."

Csak veleszületett intelligenciája s elhatalmasodó pozitív szenvedélye, az olvasás mentette meg attól, hogy destruktív irányba sodorják az "úgynevezett embertársai" iránt érzett negatív indulatai. Mindenáron bizonyítani akarta: van olyan legény - sőt, különb! -, mint a többiek. E vágy páratlan önfegyelmet s fanatikus szorgalmat plántált belé. Elhatározta, nem vár huszonegy éves koráig tétlenül - hiszen "addig is élni kell" -, hanem megtanul magától beszélni.

Talán ösztönösen jutott arra a felismerésre a könyveket bújó gyerek, hogy önmaga logopédusává kell válnia - talán a klasszikus minta, a beszédhibáját egymaga kikezelő ókori szónok, Démoszthenész példája ihlette meg. Utólag sokféle motiváció elképzelhető. Ami bizonyos: a magában már folyékonyan olvasó, kilenc-tíz év körüli Őze Lajosnak sokat segíthettek az előbb némán, majd később - tanári biztatására - fennhangon követett szövegek. Ami csak a kezébe került - a tízfilléres ponyváktól a pengős regényekig s Balzac, Hugo, Jókai, Mikszáth műveiig -, minden rendű-rangú irodalmat magába szívott. S a kezdeti néma szöveghabzsolás a magányos beszédórákon mindennapos öngyötrő próbatétellé lassult.

Lukács Györgyi: Kiverte a veríték, ha kemény mássalhangzó után magánhangzót kellett ejtenie. Elakadt a nyelve, belekönnyezett, s mégsem ment. A torlódó mássalhangzóknál sohasem volt baj. A "krampusz" ment, mint a karikacsapás. De a "kakaó", "kemény".. ezeket a szavakat képtelen volt kiejteni. Úgy segített magán, hogy a "k" után ügyesen észrevétlenül becsempészett egy "h" betűt, valahogy így "khemény". S amikor már megtanult beszélni, attól rettegett, hogy ismét elakad a szava.

Terápiás erejű családi örökségnek bizonyult anyja, nagyapja dúdoló, "dödögő"-daloló kedve is, amely átragadt a fiúra. Olyannyira, hogy egy szülőföldjét bemutató vallomásában - a hangos olvasógyakorlatokra emlékezve - így egészítette ki önképzése krónikáját:

Az igazi gyógyulást mégis a nótának köszönhetem. Nagyapám orra folyton morgó, nótázó ember volt. Sokszor az ölébe vett, és énekelt. Efféléket például: "Ott iszunk, ugye, pajtás, /Nem élünk búval, mint más" - hallottam tőle. S igyekeztem eltanulni dalos tudományát, a virágokról, a betyárokról, a szerelemről, az esthajnalcsillagról. A dal engem is oldott, felszabadított a gátlásoktól.

Hatévi kemény edzés és "hangszál-levegőztetés" után a beszédgörcs végre föloldódott. Az egykori habogó azonban most hadarni kezdett, hogy minél előbb túljusson a mondandóján, nehogy ismét megakadjon, s dadogni kezdjen. De a hadarás már nem számított "fogyatékosságnak". Könnyebb volt együtt élni vele, majd erről is leszokni.
Gyötrelmes győzelme volt ez, maratoni távon. Ugyanolyan utánozhatatlan "magánszám", amilyet Őze Lajos későbbi pályáján oly gyakran produkált. Művészetének titkát valahol itt érdemes keresgélni. Játszótársak hiányában önmagát tekintette mindig legrettegettebb ellenfelének, s mindig elfogadta saját kihívásait. A látszólagos lehetetlenről csak azért is bebizonyította, hogy lehetséges. Ezzel elkápráztatta környezetét, s mind teherbíróbbá edzette ingatag önbizalmát.

Mindent saját magának köszönhetett: dacos hitének, koncentrált akaratának és kitartásának. Meg a daloknak és a könyveknek. S talán már Adynak is, akinek lázadásaival, nekibúsulásaival, fohászaival később oly mély rokonérzéssel azonosult. Erőt sajtoló, vigasztaló jóslatként olvashatta Ady reménykeltő szózatát elképzelt "utódjához", a majdani "játékból kitudott, csenevész, sárga fiú"-hoz:

Fiacskám, meglátod majd,
Lesz egy nagy labdajáték
S ott te leszel a vezér,
Repülsz, miként a labdajáték
S rikoltsz, mint egy víg rigó,
S ha majd nagyon elfáradsz,
Keresed a hatokat,
Keresed s nem találod:
Így van ez jól, fiacskám.

Kiadó: Papirusz Book Kiadó, Bp. 1126 Böszörményi út 8.
Telefon/Fax: 214-5530
Mobil: 06/30-9601-343
Könyv paraméterei: 1993-ban jelent meg 256 oldal
Több, mint 50 fekete-fehér fényképpel illusztrálva

Kapcsolódó bejegyzés: Mestersége színész - Őze Lajos