Benedek Szabolcs: Kommunikációs zavar

2016-11-10 23:15:32-kor,Érdekesség kategóriában

Részletek Benedek Szabolcs Kommunikációs zavar novelláskötetéből...

Nagyanyónak kikerekedett a szeme, arca hamvaspirosból rózsaszínűvé vált, összecsapta a kezeit, és mielőtt Tomi anyja egy szót szólhatott volna, azt kérdezte, hogy:
- Atyaisten! Mi van a gyerekkel?
- Ssss, ssss - akár valami kipukkadt gumilabda, úgy csinált Tomi anyja. Tomi gurgulázva kacagott a szőnyegen, kezében a bádogűrhajóval, amit most adott oda neki Nagyanyó. Az anyját nézte, amint ingatja a fejét, s egyszerre vág szigorú meg kétségbeesett arcot, karon fogja Nagyanyót, és kissé hátrébb vonszolja, egészen a küszöbig.
Tomi nem hallotta, mert a hallótávolságán kívülre értek (amúgy se figyelt oda, lekötötte figyelmét a bádogűrhajó), ahogy az anyja azt mondja Nagyanyónak:
- Nem szabad szóvá tenni!
- Hogy ne tenném szóvá? - háborgott Nagyanyó. - Nem beszélt eddig így. Semmi baja nem volt. Azon az ünnepségen is olyan gyönyörűen szavalt, öröm volt hallgatni.
- De akkor se, értsd meg?
- Mit csináltatok vele? Megijesztettétek talán?
- Nem, nem ijesztettük meg, ugyan már, hova gondolsz?
- Akkor megijedt valamitől.
Elhallgattak, egyforma szigorú-kétségbeesett arccal nézték Tomit, aki előttük állt, és feléjük nyújtotta a bádogűrhajót.
Tomi mondani akart valamit, végül szó nélkül a Nagyanyó kezébe nyomta az új játékszert, visszaült a szőnyegre, és azon gondolkodott, mitől olyan fura ez az egész. De hogy mi a fura, azt nem tudta magának se megmondani.

- Gyönyörű a pólód, Tomi. Nagyon szép.
Tomi mosolyra húzta a száját, végigsimította a pólóját.
- Állj föl, ha hozzád beszélnek, Tomi.
Tomi engedelmesen fölállt. Az idegen néni kedvesen mosolygott reá.
- Tényleg nagyon tetszik a pólód. Új?
Tomi bólintott.
- Azok a moncsicsik nagyon szépek rajta. Az én gyerekeim is szeretik a moncsicsikat, Tomi. Neked van otthon moncsicsid?
Tomi bólintott. Lehajtotta a fejét, a pólóján lévő két kis szőrös, mosolygós majmocskát nézte. A moncsicsikat. Az otthoni is az eszébe jutott, ahogy kapaszkodik az olvasólámpa vezetékébe. Ha hazaér, fog is játszani vele.
- Szereted a moncsicsikat, Tomi?
Tomi bólintott.
- Felelj szépen Anna néninek, Tomi, ne csak a fejedet ingasd.
- Szeretem.
Az osztályon mint a tavaszi szellő, suhant át az elnyomott kacaj. A tanító néni csendet intett. Tomi becsukta a szemeit, és nagyon gyorsan azt képzelte, hogy ő egy kígyó. Egy csúf, tekergő, nyálkás kígyó, aki sziszeg.
- Tónusos - bólogatott Anna néni. - Tónusos dadogás. Fölírom a gyerek nevét.

Tomi nem szerette a nevét. Gyűlölte. Félt tőle. Időnként dühös volt magára, hogy neki ilyen neve van. Igazán lehetne jobb neve is. Mondjuk Attila. Vagy Balázs. Irigyelte azokat, akiknek ennyire könnyű a nevük.
- Hogy hívnak? - kérdezte Anna néni.
"Most minek kérdi?" - gondolta Tomi. Tudja úgyis. Nagyon jól tudja. Bemutatkozott már neki. A tanító néni is elárulta a nevét. Föl van írva arra a papírra, ott, az íróasztalon. Ha tudja, akkor minek kérdi?
Anna néni kedvesen mosolygott.
- Mondd meg hát szépen a nevedet, Tomi. Mondd meg nekem.
Tessék. Most is kimondta. Minek kérdi?
- Szeretném tudni a nevedet.
Tomi nagyot sóhajtott, a kis versikéket nézte a falon. Ismerte valamennyit. Valamikor mondogatta is őket. Még az óvodában, kórusban a többiekkel, meg egyedül, ünnepségeken. Mostanában már nem szokott verset mondani.
- Nos?
Tomi kinyitotta a száját.
- Hogy hívnak, Tomi?
S Tomi megmondta. Vagyis meg akarta mondani. Csak épp a név nem akart kicsúszni a száján. Megjelent, izgett-mozgott Tomi ajkain, előrébb azonban a világért sem jött. Mint valami gonosz kis manócska, táncra perdült, a kemény lábaival taposta Tomit, pattogott, ugrált, de nem akart előbújni.
- Jól van, Tomi.
Anna néni megsimogatta Tomi vöröslő fejét. Mosolygott. Tomi a legszívesebben pofon vágta volna. Azt képzelte, mindjárt jól meggyomrozza Anna nénit.

Dénes a táskáját lóbálta, gúnyosan mosolygott, és ahogy beszélt, minden egyes szótagnál ütemesen rezgett a terebélyes tokája:
- Szerintem szerelmes vagy belé.
Tomi a fejét rázta, s közben érezte, hogy elvörösödik. A füle forróvá vált, mint mindig, amikor elpirult. Dénes rögtön szóvá is tette:
- Látszik, hogy szerelmes vagy belé. Tiszta vörös a fejed.
- Nem vagyok szerelmes! - kiáltotta ingerülten Tomi.
A szerelem nem jó dolog. A szerelem égő. A többiek cikiznek miatta, pusmognak, vihognak, ujjal mutogatnak. Még csak az kéne, hogy ezt is rákenjék, hogy ezen is csúfolódjanak.
- Most miért nem vallod be? - Dénes a táskájával hátba vágta Tomit, majdnem lesodorta a járdáról. - Mindenki tudja, hogy szerelmes vagy belé. Adrienn is tudja.
Tomi arca egy másodperc alatt vörösről fehérre változott:
- Adrienn is?
- Szerintem ő is - vonogatta a vállait Dénes. - Réka mondta, hogy a múltkor beszélgettek rólad.
- Rólam? - Tominak remegett a hangja. - Mit beszéltek?
- Biztos azt, hogy milyen gyerek vagy - Dénes csúfondárosan vigyorgott. - Például megbeszélték, hogy milyen leszel majd az ágyban. Amikor fekszel Adrienn mellett, és mondod neki: "Szeretlek".
S Dénes tisztára olyan volt, akár egy kígyó. Egy csúf, tekergő, nyálas kígyó, aki sziszeg.

Tomi szeretett volna olyan lenni, amilyen Ákos. Persze, ki nem szeretett volna? Ákos sztár volt, igazi nagymenő. Nyugati autójuk volt, Bécsből hozták, akár a videót. S minden film megvolt nekik, még mielőtt leadták volna őket a tévében. Ha valaki azt mondta az osztályban, hogy lesz ma este a tévében egy jó film, Ákos azonnal letromfolta, hogy ő már látta, sőt meg is van otthon, s elkezdett a jó filmből részleteket mesélni. Ilyenkor négyen-öten is köréje gyűltek, és hallgatták Ákost.
Tomi figyelte, Ákos hogy beszél. Lendületesen, hangosan, élénk taglejtésekkel. Időnként vicceket, apró poénokat helyezett el a mondatai között, azokon harsányan, eget rengetően röhögött, és vele együtt nevettek a többiek is. A lányok. Csinos lányok álltak Ákos körül, az osztály, az évfolyam szépei. Tomi gyakran gondolt rájuk otthon, lámpaoltás után, a popsztárok posztereivel telezsúfolt gyerekszoba magányában. S gyakran gondolt Ákosra is, délutánonként, amikor senki nem volt otthon. Olyankor fölállt a lecke mellől, és lendületesen, hangosan, élénk taglejtésekkel beszélni kezdett. Mintha Ákos beszélne. Időnként vicceket, apró poénokat helyezett el a mondatai között, azokon harsányan, eget rengetően röhögött. Vele nevettek a többiek. Mert odaképzelte maga köré a csinos lányokat is, az osztály, az évfolyam szépeit.
- Jössz táncolni?
Tomi megfordult, szembetalálta magát azzal a fogszabályozós lánnyal, kicsit gondolkodnia kellett, hogy hívják, azután beugrott: Krisztina. Pár hete kezdték a gimnáziumot, minden új volt, Tomi feje is tele volt az új nevekkel, időnként keresgélnie kellett, melyikhez melyik arc tartozik. Ahogy eszébe jutott: Krisztina, az is az agyába villant, hogy ennek a lánynak milyen nehéz neve van. Krisztina - mint amikor az autók tetején kopog a jégeső.
- Jössz táncolni? - ismételte Krisztina, és úgy mosolygott, hogy ne látszódjék a fogszabályozója. Tomi akkor jött rá, mi a fura benne: nem viseli a szemüvegét.
A hangszórókból George Harrison dala csöndült föl: "Rád irányítom a gondolataimat". Tomi bólintott, követte Krisztinát a tornaterem felé. Félúton visszafordult, vetett még egy pillantást Ákosra, és nem tudta, valóban hallja-e, vagy csak képzeli az évfolyam szépeinek gyöngyöző kacagását.
A tornateremben villodzó fények fogadták. Meg majdnem a teljes elsős évfolyam. Krisztina megállt, megfordult, riszálni kezdte termetes fenekét. Tomi ütemesen lépdelt George Harrison dalának ritmusára. Egyet előre, egyet hátra. Egyet előre, egyet hátra. Időnként tévesztett, ám ezt nem vette észre senki.

Nagyanyó levette a szemüvegét, a köténye szélével törölgetni kezdte. Mint mindig, amikor idegesítette valami.
- Hogy micsoda?
- Újságíró.
Nagyanyó rálehelt a szemüveg lencséire. Előbb a jobbra, aztán a balra. Majd az ablak felé fordította, vizsgálgatta a még rajta lévő foltokat.
- Újságíró - úgy mondta ez Nagyanyó, mint amikor Nagyapónak mondja: "A motort szerelted". S abból mindenki tudhatta, hogy Nagyapó a borospincében töltötte a fél délutánt.
Tomi letette a könyvet az asztalra, a művirágok mellé. Fölkelt, óvatosan a csukott ajtóhoz lopózott, fülét az ajtó réséhez tapasztotta, kisandított a viaszfüggöny mögül. Ott ült az egész család, szépen, délcegen, húsvéttól illatosan. Tomi az apját látta szemközt, amint az lehajtotta a fejét és a kövezet repedéseit vizsgálgatta. Komor volt a tekintete. Komor és szomorú.
- S hogy fog majd beszélni? - kérdezte Nagyanyó.
- Nem riporter lesz - magyarázta Tomi anyja. - Újságíró.
- Az nem ugyanaz?
- Nem. A riporter beszélget az emberekkel. Az újságíró meg leírja az eseményeket. Hogy mi történt. Cikket ír, elemzéseket. Tomi abban nagyon ügyes. Nagyon jól fogalmaz - a csukott ajtó, a viaszfüggöny felé mutatott, Tomi vissza is húzódott. - S sokat tud. Bújja a könyveket. Most is olvas valamit.
- Az újságíráshoz nem kell beszélni? - Nagyanyó hangja szigorúan zengett, Tomi behunyta a szemeit, és elképzelte Nagyapót, amint összerezzen.
- Nem kell - vágta rá az anyja.
- Hogyne kéne - mondta Nagyanyó. - Az újságírónak kell beszélnie.
- Valamennyit biztosan kell - hallotta Tomi az apja komor hangját. Kisandított megint: még mindig a kövezet repedéseit nézte.
- Olyan nincs, hogy ne beszéljen - folytatta Nagyanyó. - Ha nem beszél, hogyan kérdez? Ha meg nem kérdez, honnét tudja, hogy mit írjon meg?
Csönd támadt. Tomi hallotta, hogy egy légy neszez az ablak és a függöny között. Arra gondolt, mindjárt odamegy, és a függönnyel agyonnyomja.
Odament, de nem nyomta agyon a legyet. A kezébe vette a könyvet, lovagok néztek vissza reá, csaták, csataképek. Nézte a könyvet, ám nem tudott olvasni belőle egy sornyit sem.
Nyílt az ajtó, rezgett a viaszfüggöny. Az anyja jött be.
- Gyere ki. Egyél sütit. Nagyanyó csinálta. Nagyon finom.
Tomi némi habozás után engedelmesen fölállt. Kiment a konyhába, leült az asztal mellé. Beleharapott a meggyes pitébe. Állta a pillantások kereszttüzét.

Tomit fölszólították. Ilyen máskor is megesett. Volt, hogy Nagyanyó biztatására az anyja bement, és beszélt egy-két tanárral: igenis piszkálják az órákon Tomit. Feleltessék. Kérdezgessék. Beszéltessék. Nem szabad kukán ülnie.
De ez egy új tanár volt. Kedves, középkorú, barátságos hölgy. Amikor Tomi nekikezdett, néhány mondat után leállította, és elnézést kért.
- Ne haragudj - mondta. - Én ezt nem tudtam? Szerintem gyere ki az első padba, és írd le. Elolvasom és leosztályozom. Nem lesz abból semmi baj.
- Inkább elmondanám - Tomi elvörösödött.
- Úgy gondolod? - mosolygott a kedves, középkorú, barátságos hölgy. - Rendben. Próbáld meg akkor.
Pár mondattal később azt mondta:
- Én mégis azt javaslom: gyere ki az első padba. Nem akarlak gyötörni. Írd le, én pedig leosztályozom.

Több mindent utált tiszta szívből Tomi.
Például a boltokat.
Amikor fölépült a társasházuk, olyan környékre költöztek, ahol csupa-csupa új épület állt. Kint, a város szélén, távol a nagy áruházaktól. A környéket két kicsi bolt látta el, mindkettő családi vállalkozásban működött. Nem önkiszolgáló boltok voltak, be kellett menni, nekitámaszkodni a pultnak, és mondani, hogy mi kellene. Péntek délutánonként, szombat délelőttönként odajárt az egész lakótelep. Ki az egyikbe, ki a másikba, ki fölváltva mind a kettőbe.
Péntek délutánonként, amikor az anyja hazaért a munkából, és Tomi is hazavonatozott a fővárosból, az egyetemről, a kölcsönös puszizkodás után Tomi rendszerint aggódva figyelte a bevásárlókosarat, vajon mi maradt ki belőle. Mert többnyire kimaradt belőle valami. Ha például tizenöt deka párizsi maradt ki belőle, az Tomi számára nem volt jó dolog.
Annál rosszabb csak a tizenöt deka trappista volt.
Persze, hogy ő volt a legfürgébb, leszaladt a boltba, bár inkább vánszorgott, és útközben azon tépelődött, hogyan mondja majd, melyik a legjobb formula, mely szavakat tudja a legkönnyebben, a legsimábban kiejteni.
Akárhogy is gondolkodott rajta, a "tizenöt"-öt és a "trappistá"-t nem tudta elkerülni.
Többnyire mutogatás lett belőle.
Akkor vörösödött el igazán Tomi, amikor egész bevásárlócédulával ment vásárolni. Makogott, mekegett, próbált olyan arcot vágni, mint aki azon gondolkodik, mit vegyen, azért tart hosszú szünetet. A vége az lett, hogy a tulajdonosnő szánakozó mosollyal elkérte a cédulát, és ami azon szerepelt, azt szépen, sorban, tételesen kipakolta elé a pultra.
Azután nem szerette Tomi a bemutatkozásokat sem. Olyankor sajnálta a leginkább, hogy nem Attila vagy Balázs. "Tamás" - úgy mondta nevét, mint ha azt mondaná, hogy "tizenöt", vagy hogy "trappista". A kézfogás és a név kimondása szinte sose volt szinkronban. Kezet szorított, meghallgatta a másik fél nevét, utána nézte a csodálkozó arcát, amint arra vár, hogy ő is megmondja.
Megmondta, azután, hogy megunták a kézrázást és elengedték a kezét.
Az egyetem azzal kezdődött, hogy egy csomó mindenkinek be kellett mutatkoznia. Tanárnak, csoporttársnak, szobatársnak, útitársnak. "Tamás." "Tizenöt." "Trappista." Miért nem Attila vagy Balázs?
S nem szerette Tomi a nyelvórákat sem. Azokat nagyon nem szerette.
A nyelvórákon mindig szerepelni kellett. Nem bújhatott el a jegyzetek mögé, nem tehetett úgy, mint aki nem figyel. Előbb-utóbb fölszólították. Olvasnia kellett. Szóláncot fűzni. Hiányzó mondatrészt kiegészíteni. Nem tellett bele sok idő, észrevette: hiába a humorba fojtott igyekezet, a többiek nem szeretik, ha őt osztják be párnak a dialógusokhoz.
Végül azt mondta négyszemközt a nyelvtanár:
- Nem akarom magát froclizni, Tamás. Látom, hogy gondjai vannak. Én megértő ember vagyok. Azt javaslom, írjon minden órára egy kis házifogalmazást. Egy fél vagy egyoldalast az előző óra anyagából. Azt úgy veszem, hogy aktívan részt vesz az óráimon, és le tudom félévkor osztályozni.
Tomi bólogatott, a szíve egyszerre volt hálával és szomorúsággal tele. Nézte a tanár szemüveges, kövérkés arcát, és arra gondolt: végtére is tényleg megértő ember. Mi mást lehetne várni?

Volt két lány.
Az egyik nagyon szerette Tomi írásait. Odavolt értük. Fűnek-fának dicsekedett azzal, hogy a pasija író. Nem fényképeket hurcolt magával Tomiról, hanem a szőttestarisznyájában mindig ott volt Tominak egy-két írása, azokat mutogatta a barátnőinek. S abban a tarisznyában mindig volt még egy Salinger-kötet is, meg egy walkman, Doors- és Suzanne Vega-kazettákkal. Tomi írásai igazán megtisztelő társaságában utaztak.
A lány a szakításkor, a Múzeum-kertben azt is elárulta Tominak, hogy mindig idegesítette, hogy minden dologban neki kellett beszélnie:
- A boltban én kértem helyetted a kaját. A vendéglőben én mondtam meg a pincérnek, hogy mit kérünk. Kocsmában én kértem a sört. A könyvesboltban én kérdeztem meg, megvan-e ez meg az a könyv. A vasútállomáson én kérdeztem meg, mikor indul a vonat, és én kértem vonatjegyet. A könyvtárban én mondtam meg, hogy mit szeretnél te fénymásoltatni. Én hívtam föl a mozit és foglaltam mozijegyet. Én mentem be a te tanszékedre, és kérdeztem meg, hogy mikor lesz a vizsgád. Egyszóval - a lány úgy fújta ki a levegőt, mintha hónapokon keresztül visszatartotta volna -, én csináltam mindent helyetted. S tudod, egy nőnek szüksége van arra, hogy nőnek érezze magát. Ehhez viszont az kell, hogy a partnere férfi legyen.
Tomi bólintott. S elhúzta a kezét, amikor a lány meg akarta simogatni.
Miután az első írása egy komoly irodalmi lapban megjelent, kifénymásolta, és elküldte a lánynak. Elküldte a másodikat is. Nem kapott egyikre se választ. Nem is hallott többet arról a lányról.
Volt egy másik lány. Az is szerette Tomi írásait. S szerette azt is, hogy Tomi társaságában híres írókkal találkozik. Egyszer, egy kocsmában, részeg csókolózás közepette azt mondta, hogy egyáltalán nem zavarja a tónusos dadogás. Sőt, kifejezetten szexinek tartja.
Később elhatározta, hogy vállalkozásba kezd. Kis céget alapított, Tomi nem is értette pontosan, mivel foglalkozik. A lány folyton azt bizonygatta neki:
- Téged is bevennélek, de akkor meg kéne tanulnod rendesen beszélni.
Nem vette be. Bevett valaki mást, rövidesen férjhez ment hozzá.

Tomi egyik csoporttársa megismerkedett egy pszichológussal, akinek Andor volt a neve. Hamarosan egész társaság kerekedett köréje Tomi csoporttársaiból. Összehaverkodtak, beszélgettek, borozgattak, megváltották a világot. S meséltek Andornak arról, hogyan élnek, mit csinálnak, mi foglalkoztatja őket a leginkább.
Meséltek az egyetemről. Meséltek Tomiról.
Andor pedig elhívatta magához Tomihoz. Elhívatta egyszer, kétszer, egymást követően többször is. Nem mondták ki, de mégis csak afféle terápia lett belőle. Összehaverkodtak, beszélgettek, borozgattak, megváltották a világot.
Andor rajzoltatott Tomival egy fát. Szép, egészséges fa lett belőle. Andor elolvasta Tomi írásait. Nem talált bennük kivetni valót. "Annyira vagy agybajos, amennyire bármelyikünk" - viccelődött Andor, és megcsapkodta Tomi vállait. Tomi majdnem lecsúszott Andor nagy foteljéről, ő is nevetett.
Később Andor fura dolgokról beszélt neki. Szülő-gyermek kapcsolatról. A lelki fejlődés szakaszairól. Pszichoszomatikus jelenségekről. Szeretetéhségről. Szeretethiányról. Ragaszkodásról, elszakadásról. Szerepekről, önelfogadásról.
Egy idő után elmaradtak Tomi látogatásai. Hol egyikük, hol másikuk mondta le különféle okok miatt a megbeszélt időpontokat. Aztán nem is keresték egymást. Hosszú hónapokat követően Tomi akkor találkozott újra Andorral, amikor az egész társaság fölment Andorhoz, és boroztak, haverkodtak, megváltották a világot.
Andor egy szóval sem említette az "afféle terápiát". Együtt nevetett, együtt röhögött a többiekkel. Tomi is röhögött, és arra gondolt, hogy igazából nem is az a fontos, mi volt, meg hogy miért. Nem az okokat akarja tudni. Az okok mind-mind elméletek. Ő inkább előre szeretne nézni. Hogy mi lesz belőle. Belőle, és az ajkain pattogó gonosz kis manócskából.

Ketten hallgatták meg: egy fiatalabb és egy idősebb nő. Mindketten nagyon barátságosak voltak, nem lehetett reájuk semmi panasz. Megkínálták kávéval (Tomi nem kért), ásványvízzel (buborékosat kért). Mosolyogtak, kedveskedtek, udvariaskodtak. Ám a csalódottságukat nem tudták leplezni.
Tomi figyelte, miként járják körbe a témát. Ügyesen, diplomatikusan. Az idősebb nő elmondta, hogy Tomi írásbelije nagyon jól sikerült, a kimagasló eredmények közé tartozott, ez pedig nem kis dolog, mert a teszt úgy volt megcsinálva, hogy nagyon alaposan fölmérhessék a jelölt felkészültségét. Egyszóval nagyon sokat vártak ettől a mai találkozástól. Az idősebb nő ekkor a fiatalabbra nézett, aki bólintott, sóhajtott, megint bólintott, és azt mondta: de hát az ember azért találkozik a jelöltekkel személyesen is, hogy minden tekintetben meggyőződhessen annak alkalmasságáról. Nem pusztán a teszt eredményére hagyatkoznak a válogatásnál. S hát most - folytatta a fiatalabb nő -, a személyes találkozó során azért kiderült olyasmi is, ami bizonyos szempontból más megvilágításba helyez bizonyos dolgokat.
- Tudja, Tamás - a nő kerülte Tomi pillantását -, nem vagyok tiszta szívemből meggyőződve, hogy magának ez az állás való.
- Értem - Tomi úgy érezte, nagy kő gördül le a szívéről. Mint mindig, amikor végre kimondatik.
Ilyenkor rendre úgy érezte: nem kell tovább görcsösen takargatnia magát. A titka, amely egyáltalán nem titok, lelepleződött. Most már akár lehet beszélgetni is róla.
- Nézze, Tamás - mintha a fiatalabb nő is lendületbe jött volna ettől -, én nem kertelek: hozzánk, a céghez folyamatosan jönnek az ügyfelek. Tárgyalópartnerek, üzletfelek. Folyamatosan csöngenek a telefonok. Keresnek bennünket, egyeztetnek, üzletelnek velünk. Időnként nagyon nagy a stressz, nagyon gyorsan kell döntenünk, és bizony nagyon gyorsan kell - a nő kicsit habozott, majd mondta tovább: -, nagyon gyorsan kell megmondanunk valamit. S félek, hogy maga erre nem alkalmas.
- Ezt mi sajnáljuk a legjobban - tette hozzá bólogatva az idősebb nő.
Tomi bólintott. Töltött még az ásványvízből.
- Azt azonban megígérem - a fiatalabb nő hangja tényleg úgy szólt, mintha esküt tenne -, hogy amint olyan állás szabadul föl nálunk, amely igazán magának való, azonnal fölhívom - Tomi önéletrajzára pillantott. - Azt írja: ügyesen fogalmaz. Hátha egyszer tudunk magának valami ennek megfelelő állást adni. Üzleti leveleket írni, efféléket? ki tudja, akármi lehet.
Tomi megint bólintott. Belekortyolt az ásványvízbe, és arra gondolt: el fogja érni a vonatot.


Tomi hivatalnok lett. Naphosszat egy régimódi, fényét vesztett íróasztalon könyökölt, villódzó számítógép-képernyő előtt, félig teleírt A/4-es papírlapok között. Délutánra rendszerint elzsibbadt a keze, megfájdult a dereka, lüktetni kezdett a szeme. S időnként a munkáját is rettenetesen unta. De nem panaszkodott senkinek. Úgy érezte: nincs miért panaszkodnia.
Miután a munkaidő végeztével kilépett a hivatal kapuján, mint aki sose járt ott, elfeledkezett a benti dolgokról. Hazament, olvasott és írt. Sokat írt. Nem múlt el nap anélkül, hogy ne írt volna valamit. Időnként - gyakran - írás közben eszébe jutott Nagyanyó, olyankor megállt a keze a billentyűzet fölött, a falat bámulta, és arra gondolt: Nagyanyónak igaza volt. Nem lett belőle újságíró. Mégis, most kérdezés helyett néz, lát, figyel. Azután mesél. Megír.
Egy napon a munkahelye és a lakása közti könyvesboltban a kezébe akadt egy dadogásról írott könyv. Három napig szemezett vele, mikor végre megvette. Tomi ugyanis nem szeretett erről hallani vagy olvasni. Ha a tévében olyan filmet látott, amelyben valaki dadogott, gyorsan csatornát váltott. Ha dadogósviccet hallott, bedugta a fülét. Ha valaki a közelében az utcán vagy a villamoson dadogott, összeszorult a szíve, és ugyanúgy a torkában, a mellkasában érezte a gombócot, ugyanúgy kapkodott a levegő után, mint ahogy a közelében lévő vívta reménytelen harcát a beszédhangokkal.
Megvette a könyvet, odahaza együltében végigolvasta. Megtudta, hogy Mózes dadogott, azért beszélt helyette a fáraó és a zsidó nép előtt a fivére, Áron. Megtudta, hogy dadogott Moliére, a drámaíró, Chagall, a festő, és Newton, a fizikus. Dadogott VI. György angol király, és a miniszterelnöke, Winston Churchill is. Valamint a szexszimbólum, Marilyn Monroe. Továbbá az író Thomas Mann, John Updike, és Hevesi András. "Illusztris társaság" - mosolygott Tomi.
S megtudta azt is, hogy az, amikor ő a beszédhangokkal csatázik, a levegő után kapkod, a torkában feszül a gombóc, és azon szorong, mit szólnak ehhez azok, akik időnként szánakozó, időnként tanácstalan, időnként meglepett, időnként a mosolyukat alig vagy egyáltalán nem leplezően hallgatják, azt sok egyéb mellett úgy is hívják: kommunikációs zavar. Akadályt jelent abban, ami az ember számára talán a legfontosabb: hogy fölvegye egy vagy több másik emberrel a kapcsolatot. Zavarja az emberi kommunikációt.
A könyv utolsó fejezetei dadogóknak szóló jó tanácsokkal, lehetséges terápiákkal voltak tele: lassú beszéd, ütem, nagy levegő, görcsoldás, gyakori hangos olvasás. Miután végzett vele, Tomi föltette a kötetet a könyvesszekrény legfelső polcára, alig lehetett lentről vagy messzebbről látni. Ám hiába tette oda, az elkövetkező napokban, hetekben sokszor eszébe jutottak a benne olvasottak. Ízlelgette, forgatta magában a szót: kommunikációs zavar. S időnként érezte magában a késztetést, hogy levegye, felüsse megint, és elolvassa azt, amit esetleg az első olvasáskor nem értett.
Azt is tudta, érezte, biztos volt benne, hogy amint enged a késztetésnek, az az első lépés lesz a dadogás leküzdéséhez vezető úton. Vagy ha nem is győzi le teljesen, legalább megpróbál fölülkerekedni rajta. Szembenéz vele, és megpróbálja kirángatni az ajkán maradt gonosz kis manócskát.
"Tomi." "Tizenöt." "Trappista."
Egyik délután, a munkából hazaérve azzal a szándékkal ült a számítógép elé, hogy leírja azt, amit eddig még nem írt le soha. A szándék napközben érlelődött meg benne, a hivatalban, a régimódi, fényét vesztett íróasztalon. Annyira fölvillanyozta, hogy szinte hazáig futott.
Tomi azt gépelte legfölülre, a szövegszerkesztő üres ablakába: "Kommunikációs zavar". Sebesen, lendületesen írt. Csodálkozott, micsoda könnyedséggel gördülnek elő belőle a szavak. Mint amikor egy gátat megnyitnak valahol. Jött, jött a mondatok árja, és Tomi nem bánta, ha esetleg nem talál medert. Életében először nem bánta ezt.

Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár (MEK)

Kapcsolódó oldalak:
Benedek Szabolcs oldala a Wikipédián
Benedek Szabolcs Facebook oldala