Emily Blunt: Sorsszerű szerep

2016-11-14 20:28:46-kor,Híres dadogók kategóriában

Játszotta Meryl Streep kibírhatatlan első asszisztensét a filmbeli Vogue magazinnál (Az ördög Pradát visel), a szerelmes Viktória királynőt Albert oldalán (Az ifjú Viktória királynő), Elton John Júliájának hangját (Gnómeó és Júlia), és civilben a világhírű Michael Bouble hűséges barátnője. Emily Blunt (28) mégis leginkább azért hálás a Sorsügynökségnek, hogy le tudta küzdeni a dadogást. A színésznővel a film amerikai bemutatója előtt a New York-i Oriental Mandarin hotelben beszélgettünk.

Kezdjük a dadogással. Mikor kezdődött és hogyan ért véget?

Hadd kanyarodjak vissza néhány hetet A király beszédéhez, mert az a film és az a hatalmas siker és elismerés remélem végérvényesen a helyére tette a gúnyolódást és az értetlenséget, ami a dadogást körülveszi. Saját bőrömön tapasztaltam, hogy sokan mennyire félremagyarázzák. Ráhúzzák az emberre, hogy autista, rossz esetben akár még azt is, hogy csökkent szellemi képességű. Magam miatt kezdtem el alaposabban utánanézni és a New York-i dadogáskutató intézetben tudtam meg – velük azóta is dolgozom –, hogy a dadogás genetikus eredetű és főleg férfi ágon öröklődő zavar az agyban. Lány létemre mégis működni kezdett bennem az a gén, és meg kell mondjam, nem ám akármi. Pontosan tudod, hogy mit akarsz mondani, de nem jön ki a szádon. Mert az agyadban lévő szelep rossz jelet kap és lezárja a hangszálaidat. Vannak technikák, amivel javítani lehet, mások maguktól kinövik, de sokan egyikre sem képesek. És ez tragikus, mert meghatározza az életüket. Nem mehetnek olyan pályára, ahol a dadogás kizáró ok, gátlásossá teszi őket a szerelemben, gúny tárgyává a társadalomban. Nekem szerencsém volt, kinőttem. Amit jórészt annak köszönhetek, hogy a szüleim beírattak egy színészszakkörbe, ahol teljesen felszabadultam, mert élveztem, hogy valaki olyannak a bőrébe bújhatok, aki nem dadog, és ettől egyszer csak megjött az önbizalmam és a hangom. Valami csoda folytán az a kis szelep az agyamban teljesen helyreállt a színpadon, ott ugyanis sohasem dadogtam. Egyébként nem én vagyok az egyetlen színész, aki civilben néha még most is dadog. Bruce Willisről például csak akkor mondaná meg valaki, hogy beszédhibás, ha megpróbál beszédbe elegyedni vele.

Hallgatva önt, teljesen kinőtte.

Majdnem. Hétévesen kezdtem a színészszakkört és 12-13 éves koromra jelentősen javult, de ha fáradt vagyok és megpróbálok elmesélni valamit telefonon, még most is úrrá lesz rajtam a dadogás.

Ezzel a háttérrel mennyire találta hitelesnek A király beszédét, mely mellesleg Magyarországon is a legnézettebb film volt eddig az idén?

Colin Firth teljesen megbabonázott. Hogy valaki, aki soha nem dadogott, ilyen hitelesen el tudja játszani! Sokszor a hideg ráz, mikor filmen vagy színházban meghallok egy kollégát, aki a dadogást próbálja imitálni.

A Sorsügynökség arról szól, mit tennénk, ha valahol, valakik megpróbálnának eltéríteni a vágyainktól és olyan pályára terelnének, hogy nemesebb cél érdekében éljünk.

Mondhatnám erre azt, hogy ez a film könnyfakasztó melodráma arról, hogy a szerelem mindent legyőz, de a Sorsügynökség nekem nem erről szól. Hanem arról, hogy mindenki a saját sorsának kovácsa, és igenis a te kezedben van, hogy mi történik veled. Az ember nehezen veszi tudomásul, hogy szabad, mert a döntés nemcsak joggal, hanem felelősséggel is jár, és ha te döntesz a sorsodról, s netán rosszul, csak magadat hibáztathatod. Én úgy vagyok ezzel, hogy hiszem is, meg nem is, hogy ura vagyok a sorsomnak, mert bizonyos esetekben úgy érzem, mintha ki lenne jelölve a pályám. Ugyanakkor meg világosan emlékszem, amikor egyértelműen én döntöttem el, merre megyek tovább. Olyan is volt, hogy inkább a járatlan utat választottam. És az is megesett, mint nyilván mindenki mással, hogy egyszer csak olyan helyzetben találtam magam, mintha odacsöppentem volna, ahová saját akaratomból soha nem kerülök. Ismeri azt az érzést, hogy kis híján, ugye? Mikor egy hajszál választja el az embert attól, hogy ez vagy az történjen vele és „isteni csoda folytán” megússza. Vagy mikor „öndugába” dől, mert nem kap meg egy szerepet, de ha megkapja, nem hozza össze a sors valakivel, akiről kiderül, hogy nagyon fontos. Az életnek ezekre a furcsa csavarjaira hiába keresem a választ, csak azt tudom mondani, hogy időnként valaki, valahol másképp rendelkezik a sorsomról, mint én. Hogy mégiscsak létezik egy magasabb rendű energia.

Pedig ritkán engedi ki a gyeplőt. Különben nem hajtotta volna ezt a szerepet, míg meg nem csípte.

 Táncosnő a szerep, én meg nem vagyok táncos, tehát a rendező először még találkozni sem akart velem, mert csak balerinák közül válogatott. Naponta nyaggattam az ügynökömet, hogy megtalálta-e már, vagy végre elkezd színésznőket is nézni? Hónapokba telt, mire fogadott a rendező, de még mindig makacsul balett-táncosnőben gondolkodott, én meg ugyanolyan makacsul hajtogattam a magamét, hogy a táncot meg lehet tanulni, de a színészi tehetséggel születni kell, és én minden rosszra hajlandó vagyok, még táncolni is megtanulok, ha muszáj. Miután nyolc hétig éjjelnappal gyakoroltam egy tánccsoporttal, leesett a tantusz, miért tiltakozott a rendező az ellen, hogy egy színésznő belibbenjen a kamera elé és úgy tegyen, mint aki állt már spiccen. Ez ugyanis nem megy. Kőkemény diéta kell hozzá, napi két óra a fitneszteremben, további hat a balett-teremben, és ha ezt túléled, akkor a többi már magától megy. De át kell esni azon a bizonyos tűzkeresztségen. És boldog vagyok, hogy kihajtottam magamnak ezt a filmet.

Ebben a filmben minden ott dől el a férfi mosdóban, ahol Matt Damon fiatal politikusa belefut az ön balett-táncosnőjébe. Szerelem első látásra. Hisz benne? Mekkora áldozatot tudna hozni érte?

Ha arról lenne szó, hogy szakma vagy szerelem, gondolkodás nélkül a szerelmet választanám. Ugyanis megátalkodott romantikus vagyok. Hogy hiszek-e a szerelemben első látásra? Inkább abban hiszek, hogy két ember között azonnal fel tud szikrázni a levegő. De ez még nem szerelem. Ahhoz azért beszélgetni kell, valami több is kell, és nem akarok sematikus szavakat használni, de a szerelem kialakul, fejlődik és az ember addig tapogatózik, amíg meggyőződik róla, hogy tényleg az, aminek gondolja. Csodálatos érzés, mikor felszikrázik a levegő két ember között, de ilyet csak Matt Damontól hallottam, aki egy bárban látta meg a mostani feleségét, Lucyt, és mintha a villám csapott volna belé, ott rögtön tudta, hogy megtalálta az igazit. Nekem ennél több kell.

Forrás: Návai Anikó, Népszabadság Online, 2011. április 9.

Kapcsolódó oldalak:
Emily Blunt adatlapja az IMDB-n
Emily Blunt adatlapja a magyar nyelvű Wikipédia oldalán